Mérföldkö(ny)vek, avagy meghatározó olvasmányaim az elmúlt 8 évből (1. rész)
Immáron több mint 8 éve írok az olvasmányélményeimről. Ebben az időszakban (és persze ezt megelőzően is) akadt jónéhány, számomra igen meghatározó kötet, amelyeket nemes egyszerűséggel csak mérföldkö(ny)veknek nevezek.
Ebben az új blogcikk-sorozatban olyan könyveket gyűjtöttem össze és mutatok be, amelyeket az utóbbi 8 évben (azaz a Tíz kicsi könyv létezése óta) olvastam, és – különböző okok miatt – ma is erős érzéseket mozgatnak meg bennem, ha visszagondolok rájuk.
Ezeknél a könyveknél – főleg több év távlatából – a konkrét cselekményre sokszor már egyáltalán nem, vagy csak egészen haloványan emlékszem, és mégis: a hangulat, az érzések sokkal mélyebben belém ivódtak. (Ezért tudok például szinte akárhányszor elolvasni egy Agatha Christie regényt, mert alapvetően a történetek miliője marad velem.)
És bizony van olyan, hogy szinte semmit nem tudok felidézni abból, hogy miről szól egy könyv – és ezzel együtt még kedvencemnek is nevezem! –, ugyanakkor azt bármikor előhívom, hogy számomra milyen élmény volt olvasni, hogyan éreztem magamat olvasás közben.
Ezúttal, végigfutva 8 év olvasmányait, igyekeztem ezeket a zsigeri benyomásokat előhívni, nem agyalni túl sokat, nem tudatosan és alaposan megfontolt megközelítéssel válogatni, hogy „mi állna jól” ennek a válogatásnak, hanem csak hagyni, hogy az érzéseim vezessenek.
Így született meg végül az a könyvlista, amelyet (időrendi sorrendtől függetlenül) több részletben megosztok.
Herman Koch:
Nyaraló úszómedencével
Ha megkérdezik, hogy ki a kedvenc íróm, akkor – azontúl, hogy először biztosan lefagyok, és hirtelen egyetlen szerző nevét sem tudom felidézni – Agatha Christie mellett elsők között jut eszembe Herman Koch is. Ugyan egyelőre mindössze három regénye (A vacsora, Nyaraló úszómedencével, Tisztelt M. úr!) jelent meg, de valójában már az általam elsőként olvasott könyve – a Nyaraló úszómedencével – után éreztem, hogy plátói értelemben ugyan, de igencsak jóban leszünk. És így is lett. 8 év telt el a regény olvasása óta, de ma is könnyedén fel tudom idézni, hogy mennyire élveztem az olvasását, milyen izgalmas volt elmerülni a történet által felvetett erkölcsi dilemmákban.
Herman Koch mesterien építi fel antihős karaktereit, és erősen megszórja társadalomkritikával a történeteit, így erős érzéseket kiváltva az olvasóból. Belőlem legalábbis mindenképp. Az az érzés pedig lehet bármi, nem feltétlenül kell, hogy különösebben kellemes legyen – és nem is az –, a lényeg, hogy felkavar, gondolkodásra késztet, és olyan morális kérdéseket feszeget, amelyekkel úgy gondolom, nem árt bizonyos időközönként szembesülnünk, hogy újra és újra megfigyeljük magunkban, hogyan is állunk éppen az adott témával.
A Nyaraló úszómedencével bekategorizálhatatlan: egyszerre erős társadalomkritika, bűnügyi történet, családregény, thriller, szépirodalom – és valahogy igazán egyik se. Nagyon izgalmas, ahogy az író az emberi viselkedés útvesztőiben kalauzolja az olvasót, egyfajta pesszimista szemüveggel az orrán, szinte kéjes élvezettel.
-
Amikor egy félresikerült orvosi beavatkozás következtében meghal Ralph Meier, a híres színész, háziorvosának, dr. Marc Schlossernek színt kell vallania. Hiszen a szakmai becsülete forog kockán. Nem mintha lesújtaná Ralph halála, ám a filmcsillagok menő háziorvosaként nem rejtegetheti az igazságot.
Minden az előző nyáron kezdődött, amikor Marc a feleségével és két kamasz lányával meglátogatta Meieréket egy tengerparti nyaralóban. Kellemesen berendezkedtek, élvezték Meierék és filmes barátaik ingerlő társaságát, de egy szörnyű tragédia váratlanul közbeszólt, és megmutatta, hogy senkiben sem lehet megbízni. Ahogy a nyaralás lassan rémálomba fordul, Ralph későbbi halálának körülményei is értelmet nyernek, és feltárul a nyári tragédia mögött rejlő, zavarba ejtő valóság.
Márai Sándor:
Az igazi
„Minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.”
Márai Sándor mélylélektani drámája, amely nem csupán gyönyörű, de tűpontos megfigyelések igazi tárháza, megköveteli, hogy kíméletlenül szembenézzünk magunkkal, az eddigi kapcsolatainkkal, és azzal is, hogy egyáltalán hogyan gondolkozunk a témáról.
Az igazi valójában sokkal többről szól, mint egy szerelmi háromszögről: magáról az életről, annak a sokoldalúságáról, igazságtalanságáról, fájdalmáról – és az ezekhez való viszonyulásunkról. Megállásra késztet. Nem csak lassításra, mint egy fekvőrendőr. Kőfalat húz eléd, és addig nem enged tovább, amíg nem nézel bele a regény által mutatott tükörbe.
-
Lehet-e az érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni, teszi fel a kérdést Márai e mélylélektani drámában. A válasz: nem, mert az érzéseket néha, szerencsés esetben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani, de az értelem soha nem győzheti le.
Az 1941-es regény egy zátonyra futott házasság monológja: Márai előbb a feleség, aztán a férj szemszögéből avatja be olvasóit a bonyolult szerelmi háromszögbe; a kettősség és a párhuzamok látszólag kusza egyvelege bravúros pontossággal metszi át a viszonyokat és a viszonyulásokat. Márai nem szolgáltat igazságot (egyáltalán lehet?), csupán ott a nyitott-megválaszolt kérdés mindannyiuk feje fölött: mi is a mozgatórugó? Van-e különbség abban, ahogy a férfi tekint a nőre, mint a nő a férfira?
Vagy vannak szerelmen felüli motivációk is?
Sissel-Jo Gazan:
Tintagomba
Amikor először a kezembe vettem a Tintagombát, fogalmam sem volt, hogy mit várjak tőle, azt pedig végképp nem sejtettem, hogy mennyire zseniális regénybe fogok pillanatokon belül belecsöppenni.
A regény egy egészen különleges, évtizedeket felölelő kulturális-lélektani nagyutazás története, amelynek során végigkövethetjük a főszereplő, Rosa felnövését, és a dán street art kultúra, valamint a különböző politikai ideológiák összefonódását. Ez már így önmagában is roppant érdekes koncepció, mindezek mellett azonban még családi titkoknak is a nyomába eredünk, nem mellesleg pedig a gombák (bizony!) is fontos szerepet töltenek be a regényben, egyfajta keretet adva a történetnek.
A ’80-as évek graffiti kultúrája, hippik és házfoglalók, szélsőséges bal- és jobboldali ideológiák, generációkon átívelő családi titkok és traumák, barátságok, szerelmek, útkeresés, sok-sok gomba, a művészet ereje, az időn és téren átívelő eszmék örökérvényűsége, és persze: a szabadság utáni mérhetetlen vágy. Ez mind a Tintagomba. Elképesztően sokszínű és összetett – akárcsak az élet.
-
Rosa a dániai Aarhusban nő fel a nyolcvanas években hippik, graffitisek és illegális házfoglalók között. Édesanyját jobban érdeklik a gombák és a kapitalizmus elleni küzdelem, mint az, hogy ki lehet lánya biológiai apja. Ahogy kislányból serdülővé érik, Rosát egyre inkább beszippantja a street art világa, füzetébe lelkesen jegyzi fel a városban gomba módra szaporodó utcai alkotásokat, és egy életre szóló londoni utazást követően maga is graffitizni kezd. Közben a konzervatív Jacob barátnője lesz, csatlakozik egy török lánybandához, graffitiháborúba keveredik egy ismeretlennel, ráadásul beleszeret egy illegális házfoglalóba, aki mindent megtesz azért, hogy megváltoztassa a világot. Rosa maga sem veszi észre, hogy életének szálai mind jobban összekuszálódnak…
Az egyetem elvégzése után Rosa művészettörténészként helyezkedik el, de az utcai alkotások iránti vonzalma még mindig a régi. Egy Tintagomba nevű művészre specializálódik, akinek a világ legkülönbözőbb pontjain feltűnő, ironikus és gondolatébresztő alkotásai egyszerre provokálják és lenyűgözik a nézőket. Amikor Rosa egy új Tintagomba-mű miatt Berlinbe vetődik, a múlt eseményei lassan felszínre bukkannak, és Rosának a művészet és az élet területén is szembe kell néznie az igazsággal…
Robert Merle:
Malevil
Hetvenes évekbeli posztapokaliptikus utópia? Ide vele, azonnal! – gondoltam, amikor először találkoztam Merle klasszikusával. A több, mint 700 oldalas regény ráadásul erősen megspékelt társadalomkritikával és fordulatokban gazdag, kalandos cselekménnyel, amely egy olyan kombináció, ami gondoskodik róla, hogy hihetetlenül olvasmányos történetet kapjunk, miközben megannyi izgalmas, érdekes morális kérdést is feszeget.
A 70-es évek vidéki Franciaországában járunk, ahol az emberek zöme mezőgazdaságból, állattartásból, és egyéb hagyományos szakmákból él. Ami elég jól jön nekik, amikor beüt a krach (pontosabban atombomba robban), és az a maroknyi ember, aki valamilyen csoda folytán – pontosabban: a kedvező természeti adottságoknak köszönhetően – túléli a túlélhetetlen, kénytelen lesz visszatérni szó szerint a gyökerekhez. Maguknak kell kitermelniük és megtermelniük mindent. És legfőképp: újra fel kell építeniük a társadalmat – ami a könyv egyik leghangsúlyosabb központi témája.
Az atombomba utáni elképzelt élet megjelenítése mikro- és makrotársadalmi szinten is elképesztően érdekes, nagyon sok kérdést és gondolatot ébresztett bennem, amelyben izgalmas volt elmerülni. Roppant érdekes megfigyelni, hogy hogyan birkózik meg a malevili kiscsapat, illetve a várkastélyon kívül rekedt túlélők azzal az egyszerű ténnyel, hogy nők szinte alig maradtak életben, amely a társadalom újjépítésének gondolatának szempontjából is komoly problémákat vet fel. Egyfajta alternatív társadalom kezd kiépülni: a túlélők nem az eredeti állapotokat akarják rekonstruálni, hanem valami újfajta, meglehetősen innovatív, de mégis élhető(bb) konstrukció létrehozására törekednek.
Mindemellett pedig megjelenik rengeteg más kérdés is: mi történt a növény- és állatvilággal, a technológiai fejlődéssel, az orvostudománnyal? Hogyan értéktelenednek el a korábban értékes dolgok, és válik megfizethetetlen kinccsé például egy darab papír és toll?
-
Robert Merle 1972-ben megjelent regénye az ismeretlen okból váratlanul kirobbanó, az emberi civilizációt szinte teljesen elpusztító atomháború utáni világba visz el minket. A szerző egy kis közösség, a katasztrófát egy középkori francia várkastély – Malevil – vastag falú, mély pincéjében átvészelő maroknyi túlélő történetét meséli el. A modern technikai eszközök áram híján használhatatlanná válnak, s az újrakezdéshez legfeljebb a középkori kézműveskészségek szolgálhatnak alapul. Merle hőseinek azonban a világégés okozta gyakorlati nehézségeken kívül meg kell küzdeniük a környéken felbukkanó fosztogató bandákkal is, amelyek ismét pusztulással fenyegetik az éppen csak újrakezdődő emberi együttműködést.
Matt Haig:
Miért érdemes életben maradni?
Matt Haig a depresszió közeli ismerője – aki sokat és nyíltan beszél saját küzdelmeiről – a Miért érdemes életben maradni? című kötetével azt mutatja meg, hogyan köthetünk békét saját démonainkkal.
Matt Haignek van egy nagyon jellegzetes és szerethető írói stílusa, amelynek köszönhetően, mély empátiával, elképesztően közel tudja hozni bárkihez az olyan témákat is, mint a depresszió, szorongás, pánikbetegség, legyen szó akár mentális betegséggel érintett személyről, hozzátartozóról, vagy egyszerű laikusról. Picit memoár, picit önsegítő, de legfőképpen valami egészen érdekes, nagyon szerethető egyvelege a mentális egészséghez köthető gondolatainak. Haig közérthetően ír arról, hogy számára mit jelent a depresszió, érintettként pontosan mit él(t) át, hogyan érzett.
A Miért érdemes életben maradni? egyszerre érzékenyít és átölel; kézen fog, és megmutatja, hogy nem vagy egyedül; hogy rendben van, ha nem vagy rendben, holott elvileg rendben kéne lenned.
-
A huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni.
A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogyan éljünk jobban, szeressünk jobban, és hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.
Margaret Atwood:
MaddAddam-trilógia
Nagy kaland és elképesztő utazás – ez jutott eszembe Atwood MaddAddam-trilógiájának összesen mintegy 1800 oldalának elolvasása után. Nem kis falat, ugyanakkor mégis, amolyan „hálás” történet ez, ami viszonylag könnyen adja magát, közben pedig sokat ad.
Egy izgalmas és ijesztő, kopárságában sokszínű, nyomasztó, ugyanakkor rendkívül fantáziadús, posztapokaliptikus világba csöppentem, ahol a civilizáció jó része elpusztult, teljes mértékben felborult a világrend, a természet (és a génmódosított állat- és növényvilág) pedig elkezdte visszafoglalni a bolygót. Na, de nem halt ám ki teljesen az emberiség…
Be kell valljam, tartottam a trilógiától, attól, hogy „túl nagy falat” lesz számomra, ám végül nagyon kellemes meglepetést okozott, amit a legjobb szívvel ajánlok bárkinek. Ha másért nem, már csak azért, mert elképesztően jópofa génmódosított állatokkal van teletűzdelve, például óriási, intelligens malacokkal (gömböcökkel), vagy épp sampon reklámokat is megszégyenítő, színes hajzuhatagokkal rendelkező birkákkal. Hát létezik ennél nyomósabb érv?
Ahogy pedig az egy igazán jó disztópiánál lenni szokott, itt sincs hiány társadalomkritikából és morális dilemmákból, amelyeket Atwood mégis egészen újszerűen közelít meg.
-
Egy férfi, aki valamikor Jimmy volt, most Hóembernek nevezi magát, és egy fán él nem messze a tengerparttól, óvakodva a kigykányoktól, a görmenyektől és a világot ellepő egyéb különös állatoktól. Egyetlen feladata, hogy vigyázzon a guvatkák csapatára, ezekre a tiszta lelkű, egyszerű gondolkodású, tökéletes emberekre, akik az ő menthetetlen faját felváltották a földön.
Nem tudja, maradt-e még életben valaki az egykori emberiségből a nagy járvány után, s fejében minduntalan azok az események zakatolnak, amelyek elvezettek idáig: ehhez a pusztuló – vagy épp most megújuló – világhoz. És egyfolytában egy nő hangja kísérti: Gazelláé, aki a szeretője volt, de nemcsak az övé, hanem legjobb barátjáé, a zseniális Guvaté is, aki a guvatkákat létrehozta…
Margaret Atwood áradó fantáziával képzeli el a közeljövőt, amikor a kiváltságos kevesek a tudományos városaikban kedvükre alakítgatják az emberek és állatok génjeit, s közben a többség kaotikus plebsztelepeken éli egyre nyomorúságosabb életét…
